Amikor a világ túlsó végén laktam

Amikor a világ túlsó végén laktam,

halkan kondult éjjel a föld szíve,

s édes vér csordult ereibe

a felhőkből,

kiket ujjaim köré csavartam

Kapum előtt két tukán strázsált,

tengerem csikókkal volt teli,

hajnalcsillagban szoktam fürdeni,

mielőtt a

Nap érlelte szemem virágát

Amikor a világ túlsó végén laktam,

hajam alá vágott a szél szaga

Megszámolt sok szomjas éjszaka,

és mindig

ugyanannyi maradtam

Kóbor kutyám, a hold ugatott,

ha furulyára fűztem dalom,

amit nálad találtam, ajkaidon,

hallgatta a

morajló vihar, s megnyugodott

Amikor a világ túlsó végén laktam,

partok öblei nyaldosták léptem,

ellensúlyoztam a hullámverésben,

amíg csak

fürtjeid közé nem zuhantam

  

Tépett madarat rajzolt a reggel

hátadra minden alkalommal,

ne fázzon, betakartam karommal,

úgy aludtam,

talán soha sem ébredek fel

Amikor a világ túlsó végén laktam,

ott lakott velem a félelem

A végtelen meddig ér nekem?

Te álmodol

tovább? Én több időt kaptam?

Felültünk együtt a kútkávára,

megszorítottad jól karom,

így csobbantunk át a holnapon

Mint delfinek

szöknek vízből karikába