A kőbölény

Menj fel a hegyre, de

legtetejére,

ott vár rád a hegy

fura lénye,

a kőbölény!

Kőből a szarva, sőt

feje és farka

között sincs másból

összerakva,

hát kőkemény.

Viharok dobognak,

csattog az égbolt,

beborul a táj,

ami szép volt

előtte, szép,

s ide-oda tép a

szél erős keze,

ám a kőbölény

nem hajtja le

soha fejét.

Büszkén áll, ha a hó

rákiált: - Hahó,

hozom a telet

neked, jó

itt fent újra!

S nyaranta ugyanígy 

örül a napnak,

kinek bőrébe

tréfából 

belebújna.

Társa is van neki:

egy kőökör

Egykor ide jött

föl a völgyből,

harciasan.

Mára már dühét rég

kieresztette,

kőelégedett

lett, így benne

bizalma van.

Én nem állítom, a legfurcsább lény,

amit csak hordhat egy hegy tenyerén,

a kőbölény lenne, vagy hű barátja,

ám eddig itt nem akadtam másra…