Szomorú szemmel

Te azt hiszed, szomorú vagyok, mert

a szívem nem látod, csak a szemem

Meglepődnél, ha tudnád:

Én a szomorú szeműeket szeretem

Az őszbe borult erdő

elmerengő szeme világát,

ahogy megfestik a tölgyek, nyárfák,

ahogy törzsükre alvad a vadszőlő vére,

ahogy vágyuk alábbhagy,

mielőtt a tél ideérne,

s ahogy egy ér dolgozik bennem,

ahol szinte már minden pihen,

én ezt szeretem

És szeretem az esőt, ruhája

mályva illatát,

a háztetőkön játszó ujjai zaját,

melyek megmaradnak akkor is,

ha már senki nem kopog tovább

Gondjuk viselem, itt ülnek

bennem valamennyien

És majd a földalattira,

a buszra őket magammal viszem

Legyen társam a tömegben,

ahol időnként látni engem

Ne hagyja a ritmust megtörni

a hangtalan, zabáló semmi

Hadd tudjak még

szomorú szemmel szeretni