Mégis érzem a nap melegét,
itt, a domb tetején, ahol állok
Velem szemben zöld lombú
erdők ölelik körül a világot
Tiszteletük kivívtam rég,
fölöttük az ég végtelenje,
elém tárul, magához húz,
mintha szeretkezni szeretne
Jól van. Legyen enyém minden:
a bokrok, füvek, fák, legelők;
a lóillatú szénakazal mögött
egymást ölelgetők;
a szarvasbogár-tetem, amit
a véletlen sodort elém;
s az élettelen fa odván
keresztül búvó fény
A fény, melynek millió sugara
egyetlen apró pontra vetül,
Rám és Rám és Rám,
hisz’ a sziklán én állok, egyedül
És buzog agyamban a gondolat,
mint vadlovak sűrű vére
És hajt előre a vágy, magasabbra,
a legnagyobb hegy tetejére
Itt vagyok. Ugye látjátok
szemeim mint ragyognak rátok?
Kölyök lettem most, veszett csikó
Követ dobok és kiabálok:
-Hááá! Húúú! Hééé!
Olyan ez, hogy egész berekedtem
Ki hülyének néz odalentről,
tudom, irigyli minden tettem
De a szamarak, a fekete és a
szürke, lám, csodálnak,
nem bántja szívük az irigység,
lévén mindegyikük állat
És a legelő szélén a gyerekek,
akik az úton kerekeznek,
épp ugyanolyan ártatlan képpel
tekintenek idegennek
Integetésemre felnéznek rám,
kis mosollyal visszajelezve,
Nem sejtik, hogy valamennyien
egy versbe bicikliztek be |
| Charles H. Woodbury- Man on slighted rock |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése