A fűbenőtte domb mögött
lakott a görbe Hold,
ki torkos volt
szerfölött,
gyomrába pakolt
mindenféle szerzetet:
halat, pulyát, ebet.
Épp megtömte kis hasát,
máris éhezett.
Templomszolga, macska úr,
sündisznó-fogat,
őzleány sem volt számára
túl kövér falat.
Meglátta a tűzoltók
csendes, vén lovát,
egy koppanás, és szegény
Böbő nem legelt tovább.
Felkapta az út feletti
verébsereget,
hamm és nyamm és kész,
és hozzá szinte nevetett.
Ürgét, jerkét, Margit
nénét,
Böbő nyergét, karám falról,
alsószoknyát, fésűs mátkát,
ágat, melyen vadgalamb
szól,
csengő pengőt, lengő
kendőt,
teknősbékát, békén ringót,
mézes ringlót,
pallódeszkát,
díszkatonát, magas rangút…
Falt és falt és habzsolt
egyre,
soha meg nem elégedve,
fittyet hányva alakjára,
de meg is lett az ára.
Oly kövérré megdagadt
az egykor sovány holdpocak,
hogy egy reggel túlfeszült,
majd annyit mondott: -
Pakk!
Így lett a rét telehintve
sok-
sok apró fénnyel,
akiket képzeljék el,
ma már úgy neveznek:
BOGLÁRKÁK
Csak úgy vakítják
szemünk világát
a drágák. |
| John Clapp - New meadow |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése